Back Door To Hell

February 19th, 2010 by Nagypál Tamás

A szamuráj

Jean-Pierre Melville (1917-1973) francia filmrendező; a kritikusok 1967-ben, Alan Delon főszereplésével készült, A szamuráj (Le Samouraï) c. filmjét pályája csúcspontjának tartják. A hongkongi „szerzői akciófilmes” John Woo (1946-) ezt a filmet idézi meg (inkább amolyan homage-ként, semmint igazi remake-et készítve) az 1989-es A bérgyilkos-ban. Többről van szó azonban egyszerű tisztelgésnél; Woo filmje(i) tekinthető(k) a francia mester továbbgondolásának, műve, művei kiteljesítésének.

A szamuráj főhőse Jef Costello (Delon), a bérgyilkos. Életét akcióinak precíz, minden részletre kiterjedő megtervezése és hidegvérű végrehajtása tölti ki. Kifogástalan eleganciával öltözködik, mindig öltönyt és nyakkendőt hord, kalapját gondosan megigazítja. Arca mindig rezzenéstelen, történjen bármi, érzelmei nem árulják el. Lakóhelye egyetlen, szegényesen berendezett szoba, csak a legszükségesebb tárgyakkal és bútorokkal, továbbá egy kanárival egy kalitkában a szoba közepén. Emberekkel csak munkájával kapcsolatosan érintkezik. Van ugyan egy menyasszonya, de csak hogy alibit szolgáltasson gyilkosság idejére. Igazi profi tehát, akinek professzionalizmusa tudatos önkorlátozásában áll, mellyel kiiktat életéből minden fölösleges elemet, ami hátráltathatná, eltéríthetné, elárulhatná.

Jef Costello sosem hibázik. Amikor a film elején a felépítendő alibi részeként kártyapartira jelentkezik be, az egyik játékos megjegyzi: „Ne felejts el pénzt hozni, arra az esetre ha veszítenél!” mire ő: „Sosem veszítek.”. A gyilkosság előkészítése és végrehajtása (egy bártulajdonos likvidálása) tökéletesen sikerül, mikor azonban nyitja ki a tett helyszínéül szolgáló szoba ajtaját, a bár csinos zongoristája áll előtte. Ijedten mered a gyilkosra, aki egy pillanatra maga is megtorpan, a nő szemébe néz, majd sietve távozik. Két másodperc csak, amíg kiesik a szerepéből, ami azonban a lebukását jelentheti. Ő azonban nem esik pánikba, folytatja a terv végrehajtását pontosan az eltervezett forgatókönyv szerint (vagyis beletörődve sorsába, eltökélve arra, hogy rezzenéstelen arccal fogadja saját bukását).

Mikor a bűntényt felfedezik, a nyugodtan kártyázó Jefet is begyűjtik több tucat férfival együtt, akire illik a szemtanúk személyleírása. A szembesítéskor azonban meglepődve látja, hogy a zongorista lány, aki felismerte, nem árulja el. Mégsem engedik el, mert két másik tanú szerint, akik pedig nem is látták, ő a tettes (mintha Melville ezzel jelzné, főhőse nem kerülheti el a sorsát). Így behívják menyasszonyát, hogy alibije (a kártyázás előtti) első felét igazolja. Mielőtt erre sor kerül, Jef megkérdezi: „Feltétlenül szükséges ez?”, tudván, hogy a nő a másik gyenge pont, ahonnan sebezhető. És valóban, bár menyasszonya igazolja az alibit, a nő ettől kezdve a felügyelő támadásának folyamatos céltáblája lesz. Jefet ezek után bizonyíték hiányában el kell engedniük, előtte azonban mégegyszer szembesítik a szemtanúkkal. Úgy alakul, hogy a zongorista dönthet a sorsáról, ha azt mondja ő volt, benntartják, ha nem, elengedik. A lány most is fedezi, mire a férfi csak áll meredten, többször is elmondva: „Merci Madmoiselle!”.

Noha látszólag minden jól megy, Jef mégis a gyilkosság fő gyanúsítottja lesz, mert a felügyelőnek nem tetszik „túl tökéletes” alibije. Hiába rázza le hosszú, fáradtságos metróbeli macska-egér játékok után többször is a sarkában lévő rendőröket, hiába találja meg a szobájában elrejtett poloskát, ekkor már tudjuk, sorsának irányítása nem az ő kezében van.

A filmben kétszer láthatók érzelmek Jef arcán: először a bárba való visszatéréskor, amikor bambán, értetlenül ugyanakkor megigézetten mered a zongoristára (aki ijedten nemet int fejével, jelezvén a férfinak, hogy nem kéne ott lennie). Másodszor pedig a film végén, mikor tudván már, hogy mi vár rá (a maga választotta, mégis elkerülhetetlen halál), elbúcsúzik menyasszonyától. Arcon csókolja, majd néhány röpke másodpercre átöleli a nőt, végül mintegy uralkodva magán, eltolja magától (arca hirtelen újra érzéketlen lesz, nem mentesen némi, a mesterkéltségből származó komikumtól), és távozik. Távozik, hogy beteljesítse végzetét, „végrehajtsa” utolsó feladatát. A célpont a zongorista lány, aki, mint kiderült, kapcsolatban áll Jef megbízóival, azok mégis, mint szemtanút, el akarják tenni láb alól. A férfi besétál a bárba, fölhúzza a kesztyűjét, megvárja, míg a pultos felismeri és hívja a rendőröket, majd odasétál a zongorista lányhoz és fegyvert fog rá. A kiérkező rendőrök lövései (hátulról) leterítik. A felügyelő elveszi a halottól a fegyvert: nincs megtöltve.

A nők szerepe Melville-nél kettős. Egyrészt tönkreteszik, felbontják, kizökkentik az ő kizárásukkal precízen és kitartóan felépített „férfias játékok” rendjét, másrészt azok ki nem mondott középpontját jelentik. Az egyik jelenetben Jef autójával a piros lámpánál vár, amikor a mellette várakozó kocsiból egy csinos nő rámosolyog. Ő azonban fegyelmezi magát, előre néz, nem hagyja magát kizökkenteni. Hasonlóan „negatívak” azok a nőalakok is, akik a metróban (a rendőrségnek dolgozva) követik. Ugyanakkor menyasszonya nem árulja el, pedig a felügyelő mindent bevet ennek érdekében, ahogyan a zongorista sem, mégis mindketten a biztos halált hírnökei Jef számára.

A bérgyilkos

A szamuráj-ból John Woo elsősorban annak moralitását emeli át filmjébe. A Melville-univerzumban a legfőbb bűn az árulás, a legfőbb erények pedig a becsület, hűség, bajtársiasság. Így az amoralitás képviselője a besúgókkal dolgozó rendőrség, mely ahol tudja, zsarolással és erőszakkal kikezdi a kisemberek összetartását. Szintén amorális Jef megbízója (elrendeli a meggyilkolását, majd mikor szüksége lesz rá, új feladattal bízza meg), akivel a férfi nem is találkozhat, mert ő csak egy jelentéktelen végrehajtó, míg főnöke (Melville más filmjei is ezt sugallják) a hatalom képviselője (mint a rendőrök, de ők is csak végrehajtók).

A John Woo film főhőse ugyancsak bérgyilkos, szintén magányos és szintén öltönyt visel. És noha hidegvérrel és rendkívüli hatékonysággal gyilkol, titka nem az érzéketlenségében van. A Chow Yun-Fat által alakított főhősnek (Jeffrey-nek hívják) morális kétségei vannak munkáját illetően, ki akar szállni. A film elején neki is egy bárban kell likvidálnia egy triádfőnököt, mely akció (mint Woonál általában) komoly vérontásba torkollik. A képlet egyszerű: a gyilkos megjelenik, majd hősies és teljesen irreális küzdelemben a célpontot és tucatnyi testőrét (továbbá a berendezést) szitává lövi, anélkül, hogy ő maga megsérülne. Mindez balett-szerű koreográfiával és bájosan naiv humorral, ami egy pillanatra sem fordul nehézkes pátoszba vagy túlzott önreflexióba. Feladatának végeztével emberünk menekülne, ekkor azonban beleütközik a bárénekesnőbe (Jennie), közben, mivel lőnek rá, viszonozza a tüzet, és véletlenül megsebesíti a nőt. A golyózáporban fogja a sálját, és bekötözi vele Jennie fejét, majd elmenekül.

Az eset döntő hatással van rá, főleg miután megtudja, az énekesnő csaknem teljesen elveszítette miatta a látását. Visszatér a tett színhelyére, hallgatja, ahogy a nő énekel, majd megmenti őt az utcán rátámadó rablóktól. Úgy érzi, felelős azért, ami történt, segíteni szeretne rajta. Így Jeffrey-t is egy nő zökkenti ki „férfias játékaiból”, ezzel azonban nem egy sorsparadoxont tárva fel (mint Melville-nél), hanem a megváltást hozza el a moralitás dimenzióján keresztül. A bérgyilkos még egy utolsó munkát vállal, egy drogbáró likvidálását, hogy a kapott pénzből fedezhesse Jennie szemműtétét. Az erkölcsi kódex tehát kibővül a szeretet; az elesetteknek, gyengéknek, rászorulóknak való segítségnyújtás erényeivel.

A Melville-i becsületkódex azonban továbbra is érvényes. Az árulás itt is a legsúlyosabb bűn; Jeffrey már említett barátja, aki egyben közvetítője is a bérgyilkos megbízójának, éppen a két férfias erény, a hűség és a barátság között őrlődik, mikor megbízzák a főhős meggyilkolásával (mondván, hogy az énekesnőnek „felfedte kilétét”). Végül elárulja barátját, és bár az árulás nem sikerül, Jeffrey nem akarja látni többé. Woo azonban lehetővé teszi, hogy elbukott hősei vezeklés által bocsánatot nyerjenek, itt is ez történik: a barát heroikusan mazochista önlealacsonyítással és egy a biztos halált jelentő öngyilkos akcióval megszerzi Jeffrey ki nem fizetett bérét főnökétől, és csodával határos módon eljuttatja, ekkor már ezer sebből vérezve, barátjának.

Woo-nál, Melville-hez hasonlóan, ugyanúgy romlott a rendőrfőnök mint a bűnszervezetek irányítói, ennek oka azonban jóval egyszerűbb, mint A szamuráj-ban: pénzen és hatalmon kívül más nem érdekli őket, értékrendjükben egyszerűen nincs helye erényeknek, szemben Melville univerzumával, ahol a felügyelő mindig pontosan tudja, mit jelent a hűség és a barátság, de egyfajta heroikus cinizmussal, a sors kezét játszva elárulja saját meggyőződését is. Nem tehet mást: a morálnak el kell buknia, ő csak teszi a kötelességét, ez a dolgok rendje. Woo-nál viszont megszűnik a moralitás ilyenfajta paradoxona: itt nem kell feltétlenül meghalnia annak, aki morálisan cselekszik; a sötétség erői elleni harc reménytelensége az ellenség túlerejében van (ez adja a küzdelem hősies pátoszát), nem pedig a moralitás belső ellentmondásosságában.

Egy ponton viszont Woo teljesen egyetérteni látszik Melville-el: a nők nem érthetik meg, mi zajlik a férfi lelkében. Amikor a főhős és a felügyelő (aki A bérgyilkos-ban morális karakter; később Jeffrey barátja és segítője lesz) fegyvert fognak egymásra, az alig látó Jennie-nek, aki még nem tudja, ki is Jeffrey valójában azt mondják, régi futballcimborák, majd Dumbo-nak és Miki egérnek szólítják egymást. Sőt, a fegyvert is úgy fogják egymásra, hogy a lány ne láthassa. Azért Woo csökkenti ezt a feszültséget, Jennie végül a felügyelőtől megtudja, barátja valójában bérgyilkos, sőt, vonakodva, de beleegyezik, hogy elárulja (segít csapdába csalni). Jeffrey azt mondja barátjának a lányról: „megbízok benne”, de felkészül rá, hogy csapdába csalják. A találkozón aztán az utolsó pillanatban a lány kiabálni kezd, figyelmeztetve Jeffrey-t (és ezzel tisztázva morális hovatartozását), aki közben már félrevezette a rendőröket.

Woo talán legérdekesebb gondolata az abszolút moralitás és a az árulás közti határvonal elmosása, ami egyben a Melville-univerzum dekonstrukciója is. Melville bérgyilkosait egyfajta heroikus vakság jellemzi, mintha moralitásuk sorsuk (identitásuk) vakfoltjának tudatos vállalásából származna, melyről való mindenfajta tudás lehetőségét visszautasítják. Erre vonatkozó elszántságuk és kompromisszummentességük ugyanakkor komikusnak hat, különösen a nőkhöz való fegyelmezetten óvatos viszonyukban, hiszen őket tartják a rejtett tudás birtokosainak. Woo-nál éppen fordított a helyzet: a tudatlanság a nő oldalán van, így a morál sem a férfi vakságából származó egzisztenciális korlát terméke, éppen ellenkezőleg, a hétköznapi erkölcsi kódex excesszív betartásából származik, ami végső soron nem más mint annak elárulása. Így Woo bérgyilkosa számára a lányról való gondoskodás nem a munkát megzavaró, kizökkentő momentum, hanem a megbízás szerves része, annak inherens többlete, aminek köszönhetően a megbízók szemében a férfi árulóvá válik. Ez az árulás persze Melville filmjében is jelen van, de csak kimondatlanul, anélkül, hogy szimbolikus regisztrációja megtörténne: a Lacani Nagy Másik előtt Jef a végsőkig úgy tesz, mintha végre akarná hajtani az utolsó megbízását (Valérie, a zongorista lány elhallgattatását). A Másik tekintetének szerepét pedig, aki előtt a látszatot fenn kell tartani, maga a lány játssza[1].

A bérgyilkos zárójelenete hatalmas vérontás egy templomban, mely során a főhős föláldozza magát, megmentve ezzel Jennie életét. A gonoszok vezetője túléli az összecsapást, és megadja magát a megérkező rendőröknek, a felügyelő azonban, saját bukását is vállalva ezzel, lelövi a triádfőnököt. Ezzel a két főhős (bérgyilkos és felügyelő) nemcsak morálisan értékelődik fel, hanem egy jobb világot is hagynak hátra maguk után.